Kancsal

A szerep, mit rám szabott az élet
Olyan, mintha rám-leöntöttek volna.
Néha kellemetlen arcpírt érzek,
S mégis nevetni tudok sokat.

Kinevetnek, de mi egyszerűbb?
Nevessek szívfájdítón magamon
Szánalmasan, mint egy féleszű?
Talán fel sem veszem a gondolatot.

Hány szál gond az, amikor
Nem találom meg a helyemet?
A képzelet színeset batikol
Csupán, magamat szeretem.

Mennyivel szükségtelenebb
Saját magam álltatni, míg bírom..?
Ilyenkor a szükség-szeretet
Kell, hogy bennem erőt szítson.

Egyik szemem kineveti másikát;
A jobb nem tudja rejteni: zokog.
E kancsal világban nem látni át
Semmit sem; látásom kockán forog

Ennyi hát mit kérdezek:
Áldjam, vagy verjem sorsomat?
Szendvedek, közben élvezem;
Inkább csak átélek oly sokat...