Lennék

Lennék alattad kis ladik,

Ringatnálak hajnalig.

Lennék ár is, hánykolódjunk,

Én vigyáznám a sorsunk.

Lennék füledbe közeli nesz,

Érezz engem, ahogy körbevesz.

Lennék tűző napod,

Lennék a mindened, ha akarod.

Lennék gyógyír a sebre,

Kéz a farzsebbe,

Lennék csók a szádon,

Kábulat, hogy ne fájjon.

Lennék én az embered,

Lennék társ, ha nem mered.

Lennék éjed, lennék napod:

Lennék a mindened, ha akarod.

Falevélként...

Víz tükrén ringatózó

Falevélként céltalan

Szomorúság, útitársam

Kontrasztként egy téglafal

Tovább mennem nem lehet

Zöld utamba áll belé

Riadtan csak álmodozom

Sóhajom tán fel sem ér

Utálattal kell tekintsek

Távolságra és időre

Nincs köröttem boldog felleg

Esnék belé, mint kidőltem

Falevélként ágamat már

Hagytam el én réges-rég

Avarban hű társat leltem

De repített el a szél

S magad mellé mikor majd

Diadallal térek meg

Nevetünk majd, de elszállok

Hogy jöhessek mégegyszer

Neked

csak ömlengek s folynak ki a szavak mint csapon a víz
gondolataim szerte szaladtak menthetetlen
másfelé nem is téved
de mért is menne
az túl könnyű lenne

mindig csak te jársz a fejemben
és szeretem és keblemre ölelek mindent
ez nem véletlen hisz
te vagy a mindenem
fáj ha nincs velem

nem akarok meghalni pedig így könnyű
fulladnék bele saját posványomba
egy reményem marad
te megmenthetsz
ha megszeretsz

azt mondják az nyer aki mer hát ki tudja
nekem is sarkamra kéne már állnom
nem csak szabadverselni
hanem valamit tenni
végre férfinak lenni

kegyeidért küzdöm inkább akár úgy is
hogy fájdalmamban összeszorítom fogaim
mintsem hogy feladjam
te vagy az álmom
a csókodra vágyom

nem tenne semmi más boldogabbá
tudom jól igen

Tisztán

Itt vagyok.

Igen, nézz meg jól, élek!

Ez vagyok én,

Ismerd meg az énem

Porig égett mindaz, mi eddig épült,

Hosszú lángnyelvek nyaltak körbe,

És nem, mégsem ment minden tönkre:

Hamu alatt sarjadt az új élet.

A tűz s a bűz felemésztett mindent,

Mi eddig volt, mert nem kell már.

Sírni utána felesleges, hisz nem kár

Érte, hisz amit akart, elérte.

Hiába lángolt hetekig a kis falu,

Egyszer elaludt, elaludt végleg,

A koromfüst is szétoszlott az égen,

S újra bevilágolt a napsugár.

A csíra, bár kicsi, de ha van miért,

Kikel, feltör, egész a csillagokig ér,

Hisz tudja, van miér', van kiér'

Küzdeni az új életen át.

Nem veszhet kárba a palánta.

Nevelni kell, mindig gondozni őt,

Veteménnyé tenni a temetőt:

Hadd virágozzon oly szépen, mint soha!

Itt vagyok hát.

Eléd tiszta szívvel állok.

Kérj, akarj...

Én csak terád várok.

Dagi

Van egy kiskutyám.            Van egy kiskutyám,

Nem is az enyém.              Kiről szól a mesém,

Nem is olyan kicsi.             Nem is olyan kicsi.

Úgy hívják: Dagi.              Úgy hívják: Dagi.

Jogos lehet a panasz,

Miszerint kutyám kamasz,

Ezért szeret mindennél jobban

Károkat okozni.

De idősebb már szerintem,

Főleg, hogy a kutyáknál

Héttel kell szorozni.

Mindegy, ez a kiskutya,

-Nyála folyik, mint a Visztula-

Oly bamba és lusta, hogy szinte

Már öröm nézni.

Ha tehetném, én is egész nap

Csak hemperegnék a fűben:

Menjen a macska egerészni!

Kergetne a fene bármit is,

Gazdám maradékát átviszi

Az én kotlámba, így mindig van

Mit enni nékem.

Bizony megértem, ha irigyeltek,

Hiszen csuda jó dolgom van:

Jóllakva töltöm egész éltem.

Az individuum halála

Megtanulni mindazt, ami már rég elmúlt,

Főleg olyan tollából, ki valójában ott se volt,

Túlzás, sőt tévedés, nem is kicsi, sőt, nagy.

Nem hiányzik nekem az, hogy az "igazságot"

Kiabálva, hadakozva, erre-arra utalgatva,

Fröcsögve pont nekem pont te mondd.

Hisz te is, én is.. Honnan is tudhatnánk?

Mesélj, mi a bizonyíték te drága okostojás?

Ne vedd készpénznek, mert mondják,

Csak mert a tankönyv feketén-fehéren 

Állítja sziklaszilárdul, holott talán ők is tudják

Hogy hamis; "tudásuk" mégis beléd oltják.

Kellesz a gépezetnek, légy megtéveszthető,

Túlzottan ne érdeklődj, ne zavarjon, 

Ha felborul a béke, s az azúrkék égre

Felrajzolódnak a háború büdös-fekete gombái,

S lám ők mily humánusok: elérik, hogy 

Túl sok lelket azért mégiscsak föl ne kavarjon.

Okostóbiás-fóbiám

Kelekótya gondolatok cikáznak szanaszét,

Könnyen bölcs az ember, ha közben a kanapét

Élettérré tágítva

Minden baromságát szentül hiszi, állítja.

És jön hozzám a vész, érzem osztódik az ész,

Eközben senki sem lehet oly magabiztos, merész,

Hogy elküldje

Oda honnan jött, s unottan mondjuk: mennünk kell.

Mért vagyunk oly fáradtak, hogy nem lépünk fel

A tévelygéssel szemben, s csak szemezünk a létünkkel?

Igen, kívülről nézzük

Csak a csetepatét, s a világ nélkülünk elkészül.

Hohó! Így nem olyan lesz ám, mint amilyet akarunk

Hékás! Farpofát már megint mire fel vakarunk?

Mintha lenne

Olyan dolog a Földön, mi hibátlanul menne...

Emberek és embriók! Nézzünk hát magunkba,

S kérlek titeket, fogadjunk a becsületszavunkra,

Hogy gátat

Állítunk már végre mindennek, mi fáraszt.