Neked

csak ömlengek s folynak ki a szavak mint csapon a víz
gondolataim szerte szaladtak menthetetlen
másfelé nem is téved
de mért is menne
az túl könnyű lenne

mindig csak te jársz a fejemben
és szeretem és keblemre ölelek mindent
ez nem véletlen hisz
te vagy a mindenem
fáj ha nincs velem

nem akarok meghalni pedig így könnyű
fulladnék bele saját posványomba
egy reményem marad
te megmenthetsz
ha megszeretsz

azt mondják az nyer aki mer hát ki tudja
nekem is sarkamra kéne már állnom
nem csak szabadverselni
hanem valamit tenni
végre férfinak lenni

kegyeidért küzdöm inkább akár úgy is
hogy fájdalmamban összeszorítom fogaim
mintsem hogy feladjam
te vagy az álmom
a csókodra vágyom

nem tenne semmi más boldogabbá
tudom jól igen

Tisztán

Itt vagyok.

Igen, nézz meg jól, élek!

Ez vagyok én,

Ismerd meg az énem

Porig égett mindaz, mi eddig épült,

Hosszú lángnyelvek nyaltak körbe,

És nem, mégsem ment minden tönkre:

Hamu alatt sarjadt az új élet.

A tűz s a bűz felemésztett mindent,

Mi eddig volt, mert nem kell már.

Sírni utána felesleges, hisz nem kár

Érte, hisz amit akart, elérte.

Hiába lángolt hetekig a kis falu,

Egyszer elaludt, elaludt végleg,

A koromfüst is szétoszlott az égen,

S újra bevilágolt a napsugár.

A csíra, bár kicsi, de ha van miért,

Kikel, feltör, egész a csillagokig ér,

Hisz tudja, van miér', van kiér'

Küzdeni az új életen át.

Nem veszhet kárba a palánta.

Nevelni kell, mindig gondozni őt,

Veteménnyé tenni a temetőt:

Hadd virágozzon oly szépen, mint soha!

Itt vagyok hát.

Eléd tiszta szívvel állok.

Kérj, akarj...

Én csak terád várok.

Dagi

Van egy kiskutyám.            Van egy kiskutyám,

Nem is az enyém.              Kiről szól a mesém,

Nem is olyan kicsi.             Nem is olyan kicsi.

Úgy hívják: Dagi.              Úgy hívják: Dagi.

Jogos lehet a panasz,

Miszerint kutyám kamasz,

Ezért szeret mindennél jobban

Károkat okozni.

De idősebb már szerintem,

Főleg, hogy a kutyáknál

Héttel kell szorozni.

Mindegy, ez a kiskutya,

-Nyála folyik, mint a Visztula-

Oly bamba és lusta, hogy szinte

Már öröm nézni.

Ha tehetném, én is egész nap

Csak hemperegnék a fűben:

Menjen a macska egerészni!

Kergetne a fene bármit is,

Gazdám maradékát átviszi

Az én kotlámba, így mindig van

Mit enni nékem.

Bizony megértem, ha irigyeltek,

Hiszen csuda jó dolgom van:

Jóllakva töltöm egész éltem.

Az individuum halála

Megtanulni mindazt, ami már rég elmúlt,

Főleg olyan tollából, ki valójában ott se volt,

Túlzás, sőt tévedés, nem is kicsi, sőt, nagy.

Nem hiányzik nekem az, hogy az "igazságot"

Kiabálva, hadakozva, erre-arra utalgatva,

Fröcsögve pont nekem pont te mondd.

Hisz te is, én is.. Honnan is tudhatnánk?

Mesélj, mi a bizonyíték te drága okostojás?

Ne vedd készpénznek, mert mondják,

Csak mert a tankönyv feketén-fehéren 

Állítja sziklaszilárdul, holott talán ők is tudják

Hogy hamis; "tudásuk" mégis beléd oltják.

Kellesz a gépezetnek, légy megtéveszthető,

Túlzottan ne érdeklődj, ne zavarjon, 

Ha felborul a béke, s az azúrkék égre

Felrajzolódnak a háború büdös-fekete gombái,

S lám ők mily humánusok: elérik, hogy 

Túl sok lelket azért mégiscsak föl ne kavarjon.

Okostóbiás-fóbiám

Kelekótya gondolatok cikáznak szanaszét,

Könnyen bölcs az ember, ha közben a kanapét

Élettérré tágítva

Minden baromságát szentül hiszi, állítja.

És jön hozzám a vész, érzem osztódik az ész,

Eközben senki sem lehet oly magabiztos, merész,

Hogy elküldje

Oda honnan jött, s unottan mondjuk: mennünk kell.

Mért vagyunk oly fáradtak, hogy nem lépünk fel

A tévelygéssel szemben, s csak szemezünk a létünkkel?

Igen, kívülről nézzük

Csak a csetepatét, s a világ nélkülünk elkészül.

Hohó! Így nem olyan lesz ám, mint amilyet akarunk

Hékás! Farpofát már megint mire fel vakarunk?

Mintha lenne

Olyan dolog a Földön, mi hibátlanul menne...

Emberek és embriók! Nézzünk hát magunkba,

S kérlek titeket, fogadjunk a becsületszavunkra,

Hogy gátat

Állítunk már végre mindennek, mi fáraszt.

Szívd meg

Kit látnak szemeim mikor nem is figyelek oda

Ki az akit nem kérdeztem

Hagyjuk már ezeket az elavult dolgokat

Szerintem itt semminek sem kéne erről szólnia

Ki kért meg itt téged vagy akárkit is 

Arra hogy kioktass engem arról

Hogy mi a jó és mi a rossz, velem ne vitatkozz

Csak tiltakozz, mert az bejön, ha valaki szív

Szívjál miattam, szívjál értem

Szívj engem, ezt a Szív küldi, szívd meg

Az egész élet szívás, de egy dolog nem mindegy

Hogy a botnak melyik végén állsz

Kicsit sem fog emelkedni a vérnyomásom

Ha látom, hogy elvisznek, mert nem hisznek neked

Én sem hittem, ez minden

Amit felhozhatok ellened, de nekem elég

El akarok felejtkezni minden jeles napról

Ami arra predesztinálja önmagát

Hogy muszáj legyen ünnepelni, de nekem ettől

Jég futkos a hátamon

Kifordulok önmagamból, hisz itt vagyunk mi

Csak nem tudom, ki az a "mi"

Mert én senkivel sem vállaltam még sorsközösséget

Átlátok a lapok között, látok ellenséget

Egy képzeletbeli tévelygő monológja

Vágyom a magányt, vágyom az ürességet.

Nem tudok nem erre gondolni,

S kertelni sem tudok. Sőt, már csakis ez vezérli

Minden gondolatomat. Fáj, nagyon fáj.

Legszívesebben pusztába kiáltanám,

Hogy legyen vége mindennek! Hogy semmi értelmem!

Haszontalan vagyok e pitiáner gépezetben.

De nem lehet, s újra a Hétfővel kell szembe néznem.

Ennyi volt? Ennyi volt az álom?

Ugyanolyan szürke egér-nyomorulttá kell válnom, 

Mint amilyenekre ocsmány megvetéssel

Gondolok a fent említett álomban?

Hát mi értelme lenne a szökésen

Gondolkozni, mint valami elvakult, bután

Csakis önmagába szerelmes hős,

Mondd, mi? Kezdek becsavarodni.

Ölre megyek saját magammal, mert 

Azt mondom magamnak - talán hazudom, nem tudom,

Hogy minden eddigi gallyra van vágva, 

Hogy minden eddigi eldobható, mert fölösleges.

Mert mi várna rám ugyan?

Egy ház? Egy élet? Mi? Háziállatok?

Önhibámért titeket, mindenkit hibáztatok!

Hisz hibáztatok, nem figyeltetek rám...

Azt hittem, képes vagyok mindenre,

Hogy tiszta szívvel megesküdhetek az Istenre,

Hogy rendben vagyok, hogy a küldetésre

készen, bevethető állapotban vagyok, de tévedtem...

Istenem, mekkorát tévedtem... 

Szerelmes vagyok a Szenvedésbe

Fájdalmas csapongás az, mi lóbál engem fel-alá

Legyen áldott örökké ki majd engem megtalál

Ha elolvassa ezt, kérem, sírjon értem és öleljen

Ha a halálba mennék, kérem, még oda is kövessen

Harapjon, üssön meg, hogy megrúghassam én is

Húzzon fehér harisnyát (kinek mi a fétis......)

Legyen a rabszolgám, bár függni is nagyon akarok

Pofozzon meg úgy, hogy zokogjak, majd alkaron

Markoljon teljes erejéből, hogy tudtam, hogy erős

Néha ne fenyegessen, olyankor legyen rámenős

Ordítsunk együtt torkunk szakadtából, s engedjük

Hogy patakká váljanak könnyeink; de mi nem megyünk

Sehová, itt maradunk mindörökkön-örökké

Érezzem magam úgy mint drogos, mintha pörögnék

Sőt, kérem, legyen saját magamtól hányingerem

S te, te mondj igazat, állíts mindent váltig; nekem

Esélyem se legyen, győzz le mindig, légy okosabb

Hisz tudod, nekem a szenvedés mindennél fontosabb

Légy álmaim legtitkosabb vágya, aki leigáz

Ki irányítja testem-lelkem, mint halálos ideggáz

Ölj is meg, hadd haljak meg e nyomorú-szerelemben

Ne is emlékeztess, még mennyi mindent meg kell tennem.

Mindörökké te meg én

Amíg élünk, addig állunk, néha a fejünk tetején

Mindenhol nevetve, legyünk akár a világ peremén

Ömlik a sok közhely, hogy mindörökké, te meg én

Nem számít más, mosoly az álmok döglött tetemén

Néha a velejéig rossz, a hiba kikaparhatatlan

Harag s szeretet a szívben egy folyton izzó katlan

"Mindörökké, te meg én" - szerinted a bilincs kattan

Mások szerint meg így csak egy őrült elme kattan

De annyi az észérved csak mint a spórpénz a bankban

Kétértelmű üzenetekkel vagyunk teletraktálva

Az igazi gondolatok alhatnak a döglött aktákban

Nincsen igazság, és az élet is a pokol maga

Meguntam, itt vége, most fogom és dobom magam

Kiolvashatod a gondolataimat, nem is kell hogy láss

Nem csak én - figyelj, itt senki sem hoz mást

A szarban úszó világnak mit ad egy új felforgás?

Reményét vesztette már minden tiszta felfogás

Nem is várom már a békét ebben az életben

Jó választ nem kaptam, mindig hiába kérdeztem

Ette meg a penész, inkább vágynám a múltat

"Vedd meg az újat!" - gorombán rám fújtat

A kapitalista bika, ki a zsebem sose tömné

Legelőjét teszi csak a földdel egyenlővé

Amit én várok, azt éltemben nem kapom

De mindenemmel együtt egy napon meghalok

S ráeszmélek arra, hogy hiába is futottam

Hisz életem után az öröklétre jutottam

Lesz ott nekem minden, érte se kell nyúljak

A szeretet kér, hogy angyalarccal bebújjak

S váljunk eggyé, mindörökké, te meg én

Egymás fülébe súgva, hogy mennyire meseszép

Gyarló az ember

[maró gúnnyal]

Ismertem egy asszonyt, aki kínjába'

Fogta magát, és disszidált Kínába!

De ez még mindig semmi, figyelj:

Az emberi agyakból még sok hülyeség kikel.

Gondold meg jól, hogy kikkel

Barátkozol, hisz lehet, hogy csak viccel.

Aloha Vera! köszöntötték a nőt,

Szégyenemben szembe húztam a tökfedőt,

Kezébe nem kapott ő keszkenőt,

(Gondolom, sejted már a bökkenőt!)

Szóval van ez a nő, s ahogy ez bekap,

Úgy landol az arcán az Aloe Vera!

Lehet, hogy ezt olvasni kellemetlen,

De rátok csodálkszom rengetegszer.

Hisz beköszönt az új esztendő - ha lesz,

Elsők között ünnepelhet majd Halesz!

Sajna nem csaphat meg az újévi kivonat,

Hisz oda senkit se visz ki vonat.

A megfejtés titok számomra,

Ha tudod, küldd az e-mail-számomra!

Tudod, "a" bekarikázva,

Én meg gondolkozhatok utamon elkarikázva...

Kilátástalan, bölcs mellébeszélés

Fő csapásvonalat mutat meg az ostor

Nem mindennapos ez mint ahogy Besztercén sem az ostrom

De jön még kutyára úthenger, úgy érzem

Plasztikai sebész mottó: új fejjel, új létem!

Sosem lehet kitalálni hogy mi az a két kártya a sors kezében

A nép csalódott már a sok vezérben

Kilátástalanság övez minden kártyalapot

Tiszta lappal kezdek, mint függönyhúzó Édesanyám a napot

Sohasem késő ahhoz hogy új próbatételt állj

A lehetetlen nem más, mint hogy háromszázas órabérben szállj

Ellehetetlenedett nekem, eledelt kell vennem

De rengeteg vegyszer ellenem kegyetlen fegyver

Találd meg a kiutat, mint egyszeri a csőben a lyukat

Amíg társaid eláztatják bőven magukat

Lehet, hogy neked ez egy értelmetlen mondóka

De a rostán sem akadhat fenn mindennek a pornója

Egy olyan fektetett nyolcas, tudod

Az élet nem kis körönként ismétli önmagát.

Ugyanaz az ember, ugyanabban a csőben

Kétszer ugyanolyan lyukat föl nem talál.

Csak egyszer hagyom el kamasz éveim,

S többször nem is fogom megsiratni

Drága emlékeim, melyek most szívem égetik.

S rákívánhatok éltemben ugyanarra még,

Mit mindig oly heves vággyal akartam, sőt...!

Remélhetem félve, hogy te is ugyanarra mégy.

Téged, s melletted eltörpülő, ám mégis 

Istenáldotta földi javakat ezerszer akarom,

Ha kell fájjon, nem érdekel, ha ég is!

Nem akarom sürgetni az időt. Mostmár.

Eddig  fel akartam nőni, most gyerek lennék.

Előre így mért siettem, mondd már!

Az idő viharában csak a főkolompos áll

Vitézen, merészen, széllel szemben.

Siettem, s most itt áll az én gonosz csodám:

Nincs visszalépés, lassu-gyors a forgatag,

Elfecsérled szép perceid és óráidat

S eszmélsz: évek óta más se, csak sorba' vagy.

S mégiscsak gyorsan fordul önmagába,

Hisz Döbrögi is háromszor lakol meg,

De az újrakezdést mindig más - de föltalálja.

"Mert minden hajnal egyben alkony"-

S aki reppel, az költ, aki költ, az sztár:

Mindig fenntartott a lakosztály, s a balkon.

Ez nekem fáj

Miért nem alkot az, kiben ott lakoz a szikra

S hárítja az elvégzendőt tehetségtelen faszikra

Gombócból sok lenne, mért nem nagy az étvágy

Isten áldotta tehetség maga alatt fát mért vág

Egy körbelőtt kincs ő az aknakeresőben

Eltarttatására vár, s míg apa keres - ő nem

Az egész csak orgánum és bátorság kérdése

Hátrahagyandó az aggódó édesanyák féltése

Aranyágacskából mért töri le a legfrissebbet

A nép, mely primitív, ezért csúnyán megfizethet

Miért is alkotna az, kit ha a nihilből elszabadul

Kismillió középszerű rögtön kerget vadul

Kinek is hiányzik az elefántcsont-torony élet

..."Ez nekem fáj" - mormolom, s égek