Vágyom a magányt, vágyom az ürességet.
Nem tudok nem erre gondolni,
S kertelni sem tudok. Sőt, már csakis ez vezérli
Minden gondolatomat. Fáj, nagyon fáj.
Legszívesebben pusztába kiáltanám,
Hogy legyen vége mindennek! Hogy semmi értelmem!
Haszontalan vagyok e pitiáner gépezetben.
De nem lehet, s újra a Hétfővel kell szembe néznem.
Ennyi volt? Ennyi volt az álom?
Ugyanolyan szürke egér-nyomorulttá kell válnom,
Mint amilyenekre ocsmány megvetéssel
Gondolok a fent említett álomban?
Hát mi értelme lenne a szökésen
Gondolkozni, mint valami elvakult, bután
Csakis önmagába szerelmes hős,
Mondd, mi? Kezdek becsavarodni.
Ölre megyek saját magammal, mert
Azt mondom magamnak - talán hazudom, nem tudom,
Hogy minden eddigi gallyra van vágva,
Hogy minden eddigi eldobható, mert fölösleges.
Mert mi várna rám ugyan?
Egy ház? Egy élet? Mi? Háziállatok?
Önhibámért titeket, mindenkit hibáztatok!
Hisz hibáztatok, nem figyeltetek rám...
Azt hittem, képes vagyok mindenre,
Hogy tiszta szívvel megesküdhetek az Istenre,
Hogy rendben vagyok, hogy a küldetésre
készen, bevethető állapotban vagyok, de tévedtem...
Istenem, mekkorát tévedtem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése