Furcsa dolog ez a korán kelés. Mert ha tudom, hogy úgyis hamarabb kell felkelnem a megszokottnál (például hajnali ötkor, miközben általában hét és nyolc között kelek), akkor már öt óra előtt is egy-két órával előbb sarkon-talpon vagyok. A telefonomon meg be van állítva az ébresztő, direkt hangosra, meg jó zenével, de még egyszer sem sikerült meghallgatni, s arra felébredni, hisz mindig felriadok sokkal hamarabb, vagy például ahogy most is jártam, nem is nagyon aludtam szerintem. Furcsa dolog ez, mert talán kellemetlenül kéne éreznem magam emiatt, de egyáltalán nincsen semmi baj sem velem, talán csak kicsit csikar a hasam, de az is lehet, hogy csak éhes vagyok. Mindegy is, de szomjas az biztos, hogy vagyok most. Iszom is egy kortyot.
Az ásványvíznek így semmi értelme sincs, hogy kicsit már fel van melegedve és semmi buborék sincsen már benne. De azért megittam, végső soron jól esett. Bear Grylls a koszos vizet a zokniján keresztül szűrte át, aztán megitta. Neki az jó volt, nekem meg nem felel meg a meleg, szénsavmentes ásványvíz? Na ne legyünk már ilyen telhetetlenek. Mindig annak kell örülni, ami van, nem azon sajnálkozni, hogy mi nincs. Nem? Most is, sírhatnék, hogy milyen dolog már ez, hogy csak másfél óra hosszát aludtam, azaz inkább csak alfában voltam, mert a koncertfelvételt, amit azért tettem be, hogy majd jól elalszom rajta, végighallgattam, bár, most, hogy így belegondolok, talán nem emlékszem az összes dalra, amit játszottak. Na mindegy is, maradjunk annyiban, hogy másfél órát... pihentem. Azon felül aztán megpróbálkoztam a Túlélés Törvényeivel is, kicsit olvastam is a Nem semmit Tóth Szabolcstól. Azt hiszem két novellát olvastam el, talán hármat. Inkább hármat, mert úgy rémlik, hogy kettő nagyon ötletes volt, tetszett, a harmadik meg talán nem annyira. Tetszenek az ilyen nyakatekert gondolatmenetek, amelyek egy teljesen másik szemszögből mutatják meg a világot. Magadtól soha nem közelítenél így a dolgokhoz!
Szóval mi lesz most korán reggel, ami miatt, izgatottságomban nem aludtam rendesen? Disznóvágás lesz, kedves olvasóm, kisbetűvel, hajnal háromkor csak a péknek jár tisztelet. (Ha pék vagy, és olvasol, vedd úgy, hogy te az én Kedves Olvasóm vagy, köszi!) Szóval levágunk egy disznót. Levágjuk a háznál, majd a bázisra szállítjuk egy utánfutó segítségével, ahol először majd jól leperzseljük, megpucoljuk, majd kibelezzük. Aztán darabokra vagdaljuk, és kezdődhet is a feldolgozás. Csinálunk majd pár oldal szalonnát, töpörtőt, rakunk el húst sütni, csontosat levesbe, meg majd darálunk is, az majd akármire is jó lehet még. Lesz hurka, kolbász. Valaki egész nap az abalével fog bajolni. Remélem, most nem én leszek az, egyedül egy kicsit az unalmas. De egyébként egyszerűen beteges vonzalom fűz ehhez a néphagyományhoz. Néphagyomány? De ez elsősorban nem kedvtelés, még ha annak is tűnik! Rengeteg olyan jegyet hordoz magában a disznóvágás, amelyből arra következtethetnénk, hogy ez a tevékenység egy afféle szabadidős program, egy hobbi, vagy inkább egy jó buli, (egy összeröffenés mi?...), ahol folyik a szeszkó, mindenki két pofára zabál, először reggel, a frissességet: amikor az asszonyok kisütik frissen a májat, a vért, az agyat és talán egy pár falat húst is; majd késő délután az ebédet, ami húsleves lesz, meg persze hurka-kolbász. Ezek mind nagyon finom és különleges ételek, ilyenkor frissiben talán finomabbak, mint akármikor máskor.
Plusz az is közrejátszik, hogy az embernek minden falatnál eszébe jut, hogy igen, ez az én kezem munkája, én csináltam, még ha Bandi bácsi is mondta el töviről-hegyire hogy mit hogy kell csinálni. Igazából egyszerűbb lett volna, ha ő csinálja meg, de a böllér már csak ilyen, szeret magyarázni, kiosztani a feladatokat, utána meg sopánkodni, hogyha nem megfelelően végezzük el azokat. De persze nem csinálhat ő mindent, egy embernek egy két-háromszáz kilós disznó feldolgozása túlságosan nagy feladat. Már előre látom, rengeteg (disznó) vicc fog közszájon forogni, hatalmas, gurgulázó, artikulálatlan nevetések... mit nevetések.. röhögések közepette. Jó lesz elengedni egy kicsit a kultúrsznob modorosságot, amely úgy tapad rám, mint egy pókháló, és úgy is viszolygok tőle, mint mikor észreveszem, hogy rám ragadt egy pókháló.
Tartsuk meg jó szokásainkat! S ne idegenkedjünk az újtól sem! Nemrég voltam nyúlhajtáson is, életemben először. Az igazat megvallva, halvány fogalmam sem volt a dolog mikéntjéről, szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem egy nagy ördöngösség... igazából csak trappolni kell, s üvölteni, hogy "nee nyúl nee!", szóval tényleg nem egy embert próbáló feladat. Persze hideg volt, fáztunk, bunkó-primitívek is voltak a munkatársak, de azért csak egy újabb élmény volt ez. Tudod, kedves olvasóm, miért kellett fognunk száz nyulat? Mert az olasz erdőkben nincs olyan sok, ezért innen ezeket oda viszik, ahol gazdag olasz úriemberek napijegyért szabadon lövöldözhetnek a nyuszikákra. Kiszolgáltam a sznobok kedvtelését. És hogy mi jár cserébe? Háromezer forint. Komoly, mi? Azon gondolkoztam közben, egyszer ezt megmutatnám mondjuk az országgyűlési képviselőknek, meg a minisztereknek, hogy tessék csak megnézni, sőt, tessék kipróbálni, ilyen érzés egész nap battyogni, utána meg kapni a markodba háromezer magyar forintot. Ilyen érzés megkeresni három ropit. Nem semmi... Félre ne érts, kedves olvasóm, nekem nem büdös a munka, csak a környezetünkben lévő nyomor mellett szembetűnő, hogy ingben-nyakkendőben, hazudva, lopva, csalva mennyivel egyszerűbb pénzt keresni, boldogulni. Apropó: a csaló boldog? De nem szeretnék felettük ítéletet mondani, az nem az én feladatom. Én jelenleg feladatomnak a hagyományőrzést (de nem melldöngető, magamutogató módon!!!) tekintem.
Szerintem nem szabad elengedni tájegységi sajátosságainkat: a hagyományainkat, a tájszólásunkat, értékeinket. Nekem ez a föld, a hazám nem azért fog mindörökké megmaradni az emlékezetemben, ha a sors messzire is vetne el engem innen, mert szép itt a főtér, vagy mert kedvesek voltak velem az emberek (vagy épp bunkók az iskolában), hanem azért, mert ideköt a tájszólásom, megannyi emlékem, amelyek szentimentálisabb pillanataimban akár könnyeket is csalhatnak szemembe, az érzés, hogy nem akarok a XXI. század kavargó zűrzavarának József Attilája lenni ("mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen"), a karácsonyok, a húsvétok, a templom, a folyó, a nagyszülői házak illata és még rengeteg minden más az, ami engem ideköt. Ezek olyan értékek, amelyeket soha, senki nem vehet el tőlünk, s értékük pénzben kifejezhetetlen. Jöhet bármi: háború, világvége, éhség...: már gazdagon halok meg.
Tizennyolc évet kellett leélnem itt ahhoz, hogy mostmár fájjon, ha egyszer elengedem. De örökre nem is fogom sohasem, mindig enyém marad.
