Ars poetica

Félig még gyermekfejjel, ilyen a hitvallásom

Mint kezdő költőnek, az agyam nem járhatna máson,

Csak a barátságon, meg egy helyes, szép lányon.

Tudom jól, én nem lehetek rímhányó Romhányi,

De tehetség, érzem, szorult belém, egy morzsányi,

Feladatom ezzel ízlést, gondolkodást formálni.

A semmit magas szinten csinálni ugyanúgy művészet,

Mint hidegvérrel levezényelni egy műtétet.

Én is ezért tartom magam szárnypróbáló művésznek.

Ebből fakad reményem, nem tartod gondnak, gondolom

Hogy mélázok könnyeden repülve, apró dolgokon.

Szeretnék Veled áthajózni egy gondolán

A tengerként hömpölygő gondokon.

A Hűségről - 1. rész

Több, mint húsz éven át, rendületlen,

Magabiztos, elsöprő lendülettel

Kényszerített térdre minden hűtlent,

S csapatát vitte előre vízben-tűzben.

Európa, s az egész világ fejet hajt,

Ő most már a partvonalról nevet rajt',

Hogy mily gyengék is az újak.

Világra jőve a pénztől bolondulnak.

Ritka már, kinek szíve nagy,

S a klubszínekért lüktet szinte csak,

Rendíthetetlen, rom-antik ó-darab,

Szíve örökre vörös és fekete marad.

A Hűség jelképe ő, szobor, címer.

Mester! Az egész világ elismer,

Példa vagy, eszmény, maga a jóság,

A száguldó életben stabil szikla voltál.

Féktelen

Vad vagyok, csapongok, rohanok,

Ordítok, mint a fába szorult féreg,

Teljes hangerőn, bömbölve nyomatom,

Nem érdekel semmi pedig mindent értek.

Magabiztosan lefele biggyesztem szám,

Az élet nevű reality-t megnyertem,

Féktelen örömömben nem várok rád,

Ha kérdezik, világgá mentem!

Nem vagyok következetes,

De nem is akarok az lenni.

Most magamat tökéletesen érzem,

Semmivel sem akarom elrontani.

Saját határaim feszegetem,

Egyszer kinyúlok mint egy béka,

Addig hajtom, amíg csak tehetem,

Halálba vezetek még ma!

Diadalmas vigyorral, vagy ordítva,

Még nem döntöttem el,

Ebben a sorrendben, vagy fordítva

Én a világ végére boldogan megyek!

Menjek, vagy maradjak?

Szomorú arccal nézek a távolba

Tekintetem gyorsabban száguld

Keserű szájízzel beszélek bánatomról

Az, hogy tisztábban látok, olyan érzés, mintha egy nagy levegőt vennék

Menjek, vagy maradjak?

Mondd meg te a választ, te döntesz rólam!

Csak utólag jövök rá, mit kellett volna mondanom

De egyre erélyesebben szólnék

Zeng a fejemben saját szavam monoton

Kimondanám, de ki hallaná?

Menjek, vagy maradjak?

Mondd meg te a választ, te döntesz rólam!

Új gondolatot kapok el!

Még van remény rá,

Hogy ne párás szemmel nézzem a világot

De te is kellesz hozzá...

Menjek, vagy maradjak?

Mondd meg te a választ, te döntesz rólam!

Lemegy a nap, lángol a horizont

Hűlik a levegő, szúrós a tekintetem

Töprengek életem fontos dolgain

S végül nem cselekszem semmit sem...

Vörös és Fekete

Fekete...

Jó szabású, elegáns,

Felismerhető, markáns,

Luxus, tekintély, hatalom,

Mely enyém, és akarom.

Ében királynővel ütöm

Bábudat; trónomat ülöm,

Diadalmasan kávém kortyolom,

Gyönyörű oszlopcsarnokom

Sikerek emlékével tele,

És minden szép fekete.

Csend.

És Vörös...

Mert a szolid külső bizony

Nem fedi soká az izzó titkot,

A forrongó, skarlát lávát,

Amit ezrek lesnek szájtát'!

Zengő forradalom, tömeg 

Hömpölyög, ember embert követ,
Izzik, vöröslik, ordít a mámor,

S mint báró, a világ előtt állok,

Vörösben és feketében a fénybe kilépek,

Büszkén mondom: milanos leszek, míg élek.