Hosszú pihenő és gitároscsere után végre ismét hallatja a hangját a Red Hot Chili Peppers! A világméretű vágyakozás az I'm With You névre keresztelt albummal elégül ki. A vegyes felhangú találgatásokat szintén vegyes fogadtatás követte, személy szerint nálam ismét telitalálatot ért el a Peppers. A negatív véleményeket, és John Frusciante kilépését nem fogom boncolgatni, arra ott vannak a fanyalgók, szerintem egyébként sincs szükség arra, hogy keseregjünk ilyesmin, hogy "mi lett volna, ha...", hiszen az új lemez a maga egyedi, új és szerethető módján teljesen mást ad, mint a John által vezényelt zenekar korongjai. Ahogy ők is fogalmaztak, ez már egy másik banda, csak a név maradt ugyanaz.
Új hangzással találjuk szembe magunkat, de a régi esszencia mégis felfedezhető a dalokban. Általánosságban nagyon erős a ritmusszekció, a dob+basszus nagyon komoly alapot pakol minden dal alá. A változás leginkább a középtempóra beállásban és Josh Klinghoffer gitárjátékában keresendő, ő nem ceruzával rajzol, hanem egy nagy ecsettel fest - színeket, hangulatokat - nagyon szépen. A nyers, alternatív hangzású vokálja üde színfolt, csakúgy, mint a zongorás betétek. Nem hatnak idegenül az elektronikus prüntyögések és a csörgők, kongák, kolompok sem. Szinte minden dalból süt az életigenlés, a boldogság, és a felszabadultság. Jó hallgatni!
Nézzük a lemezt dalról dalra:
Monarchy of Roses. Kezdődalnak kiváló, koncerten is. A borongós intro torzított énekkel a One Hot Minute-t idézi, de éles váltás után a pumpáló basszus vezetésével diszkófunkba csapnak át, hogy utána ismét belemerüljünk a mocsárba, a gitárszóló megrángat egy kicsit minket, utána viszont tipikus chilis lezárás következik, Chad ride-jával vágtázik a zenekar, hogy aztán a végén a dal kidurranjon.
Factory of Faith. Épphogy csak kifújtuk magunkat, a ritmusszekció menetel is tovább a régi-új ízű funktémával, hogy aztán Anthony újra megcsillogtassa félig-ének-félig-rap tudását. Pimasz gitárpötyögések és dobgép: a friss Peppers-íz. Finom refrénben csúcsosodik ki a dal, végén pedig adrenalinnal telített effektes gitár zár.
Brendan's Death Song. Címe ellenére nem egy temetési ének, inkább egy boldog visszaemlékezés. Az akusztikus bevezetés után fokozatosan épül fel dal, gyönyörű, érzelmes, dallamos refrénben csúcsosodik ki, felvesz egyfajta ballada-jelleget. A szám közepén lélegzet visszatartva várjuk, hogy kitörjön a vulkán, és az ömlő láva útját a dob sem fékezi meg, együtt hömpölyög az áradattal. Talán a legszebb darab az albumon, szokatlan módon az ének viszi a dalt, de nem idegen, nem hat rosszul, egyszerűen remek.
Ethiopia. Első hallgatásra nehéz, a hétnyolcados ütemezést nem könnyű befogadni, s a címe ellenére szerintem semmilyen afrikai elemet nem tartalmaz. Itt már meg sem lepődünk a masszív refrénen. Talán a gitárszóló sem a legjobb, de az Ethiopia egyébként sem elemeiben nyeri meg a hallgatót, hanem teljes egészében, dalként működik. Hasonlít a Stadium Arcadiumról a Charliera, nem csak különleges ütemezésében, de megosztó jellegében is. Speciel én nemigazán tudom hova tenni.
Annie Wants a Baby. Nagyon különleges darab, súlyos, komoly szerzemény, összeszokottságot mutat, nagyon össze van rakva. Josh nagyon jókat penget bele, valamint az "ahh"-ja is kiváló. Itt már a szólózási technikájához is kezdünk hozzászokni: a noise-os elemeket sem nélkülözi, dallamvilágában egyáltalán nem hasonlít Frusciantehoz, érezzük, ez a Klinghoffer-hangzás.
Look Around. Végre felpörög egy kicsit a tempó, de valahogy mégsem a már megszokott Chili Peppers módon. Mondjuk a rap a régi, jó is nagyon. Ismét bólogatós a refrén, érdekes, hogy a két taps milyen karaktert tud neki adni. Az egymásra pakolt gitársávok ugyanolyan jól működnek, mint a chill a közepén, a bridgebe meg már csak egy kis scratch kéne... A végén Josh "lábjegyzete" -már elnézést, de- beszarás.
The Adventures of Rain Dance Maggie. A nyári sláger, amely szólhat buszon, étteremben, diszkóban és rockkoncerten is, sehol sem hat idegenül. Steril, fülbemászó dal, az album megjelenése előtt még kicsit idegenkedve fogadtam, ám a lemezt egyben hallgatva teljesen beleillik a képbe. A dal végi jam ellenére (és nem csak Flea vokálja miatt) sajnos nekem nem működik annyira a dal élőben. A gitárnyávogtatás mondjuk jó.
Did I Let You Know. A személyes kedvenc, egyszerre idézi a régi időket, és mutatja meg az új csapásvonalat. A latinos lüktetéstől napsütésben-hajtom-a-kocsit érzésem van, Josh "take me home"-jára férfi létemre azt mondom, hogy meg kell zabálni. (Egyébként a többi vokáljában is van valami "cuki", de mi az? Segítsetek!) A trombitaszóló bongóval megtámogatva nagyon penge, és a gitárszóló is a legjobb az I'm With You-n. Nálam minimum klipes dal.
Goodbye Hooray. Energikus, sőt aggresszív dal, kár, hogy kicsit hátul van a gitár, pedig kiválóan sikál. A basszus szóló besírás, körülbelül itt vesszük észre, hogy "azt a mindenit", mennyire jól szól megint a basszus az egész albumon keresztül. Bevált módszer szerint érkezik a leállás is, nagyon izgalmas, a The Mars Voltat idézi (jut eszembe, a Monarchy eleje is hordoz magában hasonló eredetű elemeket, sőt, később is lesz rá még példa), a dal végén pedig felmerül a kérdés: Chad legyőzhetetlen?
Happiness Loves Company. Na, ha valami távol állt az RHCP-től, akkor az az induló. A zongora, a xilofon és a szokatlanul egyszerű dobtéma ellenére valahol mégis felbukkan benne a chilis íz. Eleinte megkérdőjeleztem magamban ennek a szerzeménynek a fellépéseken való létjogosultságát, de tévedtem: a kölni koncerten bizonyítottak: Flea kiválóan zongorázta le a darabot, és Chad is olyan lelkesedéssel püfölte végig a dalt, mint aki most játszik először a zenekarban.
Police Station. Szerintem ezzel a dallal a Red Hot véglegesen búcsúzik a John nevével fémjelzett korszaktól. Sőt, az is lehet, hogy ez a darab már kész is volt a Stadium Arcadium idején, csak arra nem került fel a Wet Sand miatt. Azonban ez mit sem von le az értékéből, a zongorás átvezetés egyszerűen nagyszerű, a tipikus riff addig ringat, míg ismét madárháton ülve fel nem repülünk a csúcsra, hogy onnan bekiabálhassuk az egész völgyet. Aztán szép csendben lenyugszik az egész, akár vége is lehetne az egésznek, de a slusszpoén még hátravan...
Even You, Brutus? The Mars Voltat idéző intro, várjuk a pszichedéliát, pörög a dob, és... Húha, mi ez? Hip-hop? Funky? Pop? Te is fiam, Brutus? A Brendan's mellett a lemez másik csúcspontja ez, mindenképpen. Micsoda rap, micsoda ének, micsoda refrén! Poénos, ötletes és rendkívül szellemes megoldás egy ilyen flegma popdalt ekkora pátosszal előadni. Furcsa, szokatlan, kicsit komolytalan, de valahogy ez is működik. Mondom én, ez az I'm With You, mikor ők azt kérdik, hogy even you...?, erre visszakérdek, hogy "what the f...?!
Meet Me at the Corner. Egy lemezre kell egy sláger, egy ballada, egy poén, és mostmár megvan az is, ami eddig kimaradt: a szakítós szám. A gitár kicsit dzsesszes, a dallam kicsit elszomorít, a dal sokáig olyan, mint egy hangos felsírás az éjszakában. De nagyon hangulatos, hátulról finoman megtámogatva orgonával. Az egész kicsit hasonlít a régi szomorkodós számokra. Anthony után Josh siratódala is belemarkol a szívünkbe, de utána jóságos atyákként megmutatják nekünk a fényt az alagút végén, ráadásul kétszer van vége a dalnak, mintha azt mondaná, hogy "de tényleg, semmi baj, fel a fejjel, gyerünk tovább!" "But it's better than ever, whenever I'm in / Thank you, girl, for everywhere that I've been" Mesterien kitalált befejezés.
Dance, Dance, Dance. Itt van a búcsú ideje, de ezt persze i'mwithyou-san kell bemutatni. Éteri hangzású, afrikai lüktetésű üde pop szám ez, már csak Shakira hiányzik belőle. Még a funk közjáték kér elnézést, amiért belepofátlankodik a kongás waka-waka tempózásba. Ismét azzal találkozunk, hogy hirtelen nem tudjuk feldolgozni, hogy ez bizony Red Hot Chili Peppers. Mikor vége van a dalnak, azt mondjuk, hogy "hát, márpedig ez az volt". Érdekes, különleges, hallgatható, de egy kicsit olyan, mintha a Meet Me-vel már vége lett volna a filmnek, a moziban felerősödtek a fények, a Dance-re pedig szépen kivonul mindenki a nézőtérről. Ez csak annyit tesz, hogy nem "húb..."-érzéssel, hanem egy finom mosollyal zárul a lemez.
Összegzésül csak annyi, hogy nagyon ki van találva az egész, világosan kirajzolódik a koncepció, iszonyat jól van felépítve a lemez, és mikor visszahallgatom az Anthonyhoz képest bátor énekeket, vagy Chad csühölését, egyszerűen nem értem, miért írnak sokan "biztonsági zenélés"-ről... Az egész pozitív, merész és majd' kicsattan az egészségtől. Az, hogy ez már nem az Uplift Mofo Party Plan punk-funkja, és nem a Blood Sugar Sex Magik varázslata, az semmit sem von le ennek a korongnak az értékéből. Ez más miatt jó: egyszerűen érződik az egészen, hogy velünk vannak.
