Kelekótya gondolatok cikáznak szanaszét,
Könnyen bölcs az ember, ha közben a kanapét
Élettérré tágítva
Minden baromságát szentül hiszi, állítja.
És jön hozzám a vész, érzem osztódik az ész,
Eközben senki sem lehet oly magabiztos, merész,
Hogy elküldje
Oda honnan jött, s unottan mondjuk: mennünk kell.
Mért vagyunk oly fáradtak, hogy nem lépünk fel
A tévelygéssel szemben, s csak szemezünk a létünkkel?
Igen, kívülről nézzük
Csak a csetepatét, s a világ nélkülünk elkészül.
Hohó! Így nem olyan lesz ám, mint amilyet akarunk
Hékás! Farpofát már megint mire fel vakarunk?
Mintha lenne
Olyan dolog a Földön, mi hibátlanul menne...
Emberek és embriók! Nézzünk hát magunkba,
S kérlek titeket, fogadjunk a becsületszavunkra,
Hogy gátat
Állítunk már végre mindennek, mi fáraszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése